Sorozatunk ebben a hónapban az El Clásico jegyében folytatódik. Kedvcsinálásként olyan játékosokról esik majd szó, akik először az egyik klubbal értek el számottevő sikereket, majd később valamilyen oknál fogva az ősi riválist erősítették. Különbözőképpen kezelik a szurkolók az ilyen labdarúgókat, valamint az átigazolás körülményei sem egyformák. Először Luis Enrique pályafutását követjük végig, aki a Real Madridból az FC Barcelonába szerződött.
Első csapata az Elisburu volt. Még kisiskolás korában észrevették tehetségét éles szemű megfigyelők. Egy Marino nevű ember volt az első edzője és már az első próbajáték után kinevezte őt kapitánynak újonnan összeállított csapatában. Csak egy évet töltött el itt, következő állomása a Xeitosa.
Jóbarátja, „Pitu” Abelardo – a későbbi Barcelona-sztárról van szó – említette meg neki először, hogy mi lenne, ha vele egy csapatban játszana. A Xeitosa kétségtelenül az egyik legjobb „futballiskola” volt a Asztúriában. A két csapat edzője megegyezett, Luis Enrique pedig a két év alatt már trófeát is nyert. A második szezonjában Asztúria bajnokai lettek a korosztályban, a Masaveu, a Cancienes, a Sporting és a Xeitosa két vállra fektetése után ünnepelhettek. Ez a benjamin A korosztály volt, ami Magyarországon nagyjából a 10-11 éveseket jelenti. A Cancienes elleni elődöntő volt a legnehezebb, a közönség már-már a felnőtt meccsek hangulatát varázsolta a helyszínre, de nagy nehézségek árán sikerült kivívni a döntőbe jutást, ahol a Sporting már nem jelenthetett különösebb gondot (7-0, 4-3).
A környék egyik legjobb csapatába, a Sporting Gijón-hoz vezetett az útja. Három év telt el minden különösebb eredmény nélkül, így váltásra szánta el magát. Egy szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró klubban, a C.D. La Brana-nál folytatta. Itt, Gijón külvárosában még megmaradt a futball azon a szinten, ahol a legfontosabb a játék szeretete, és a szurkolók bíztatása. Hálával tartozik az ottani embereknek azért, hogy figyelme teljes mértékben a sport felé terelődött, szemben sok hasonló korú gyerekkel, akik inkább a bandázást és a drogot választották. Szépen végigjárta a lépcsőfokokat, az infantil és a juvenil korosztályt, ahonnan már csak egy lépés a felnőtt mezőny. A juvenil csapatoknál edzője Ismael Fernández volt, akivel baráti viszonyba került és ő volt az első, aki profi karrierre ösztönözte. Luis Enrique saját magát csak a harmad-negyedosztály szintjére taksálta, de „Isma” nem hagyta annyiban és így játékosa elhitte, hogy valóban képes az első osztályban játszani. Mások is hasonlóképpen láthatták, ugyanis bekerült az asztúriai korosztályos válogatottba, ami óriási önbizalmat adott neki.
Spanyolországban a különböző tartományok válogatottjai között is rendeztek egyfajta bajnokságot, és ezeken Luis Enrique is játszott két éven keresztül. Nagy csalódást jelentett számára, amikor az El Molinón gyepén kivívott 2-1-es győzelem után az andalúzoktól egy 90. percben kapott tizenegyesgóllal szenvedtek vereséget, így nem lettek országos bajnokok. Felkeltette az FC Barcelona figyelmét és a katalánok egy hetes próbajátékra invitálták. Balszerencséjére azonban a távolító izmával problémák voltak, így csak az utolsó napon tudott játszani. Az edzőmérkőzésen nem meglepő módon nagyon rosszul teljesített, majd visszament Gijónba. Nem hívták újra Barcelonából, persze ekkor még nem tudhatta, hogy jó nyolc évvel később… Nade ennyire ne szaladjunk előre!
Az 1987/88-as szezon végén több választási lehetősége adódott. Az Oviedo komolyan érdeklődött, de a szóbeli megállapodás ellenére maradt a Sporting Gijón-nál. Ebben nagy szerepet játszott Tino Argumosa, aki az asztúriai válogatottból ismerte, nyilván, mivel ő válogatta be rendszeresen. Nagy formában volt, persze szükség is volt erre. Titokban az első csapatba vágyott.
Élete egyik legnehezebb alapozását kezdte a Sporting Atlético-nál. Az első edzéseken még mintegy negyven fős kerettel dolgoztak, ebből három hét múlva már csak körülbelül a fele folytathatta a csapatnál. Köztük Luis Enrique is, akire eleinte negyedik számú csatárként számítottak, a mérkőzéseken viszont két támadóval rohamoztak. Nem tűnt egyszerűnek bekerülni, de amikor megkapta a lehetőséget, élt is vele, majd az idény végén ő lett a gólkirály. A Sporting B csapata első helyen végzett és feljutott a Segunda División B-be. Abelardo, Manjarín és Luis Enrique pedig ekkortól már a nagyokkal is edzhetett.
Egy év múlva tehát a felnőttek között vették volna számításba. Rövid idő alatt igen sokat tanult, a Malaga ellen pedig kapott is fél órányi játékidőt. Ezidőtájt azonban gerincbántalmak gyötörték, és egy műtéten esett át. Formája miatt a nagycsapatba természetesen még nem tudott visszakerülni. Másfél hónap alatt a B csapatban felhozta magát arra a szintre, ami már alkalmas lett volna az első osztálybeli szereplésre, de ez csak négy hónap elteltével, a bajnokság végére következett be. Mindenesetre a Sporting Gijón nem esett ki, ami ígéretes folytatást sejtetett.
Az új idényben végleg berobbant a köztudatba. Nemcsak a nyitányon lőtt gólja miatt, amely az első találata volt a felnőttek között. Beválogatták az U21-esek, majd hamarosan a felnőttek közé is. Node ki ne tett volna így, amikor tizennégyszer zörgette meg az ellenfelek hálóját a bajnokságban, háromszor a kupában, és még az UEFA-kupás helyet is elcsípte a Sporting. Érdeklődve figyelte a klub többi csapatának eredményét, nagyon büszke volt rá, hogy a Sporting középcsatára lehet.
1991 nyarán a Real Madrid 250 millió pesetát fizetett érte, amellyel a nyár egyik legdrágább igazolásának számított. Madridban azonban addig nem tapasztalt konkurenciája akadt. Eleinte Hugo Sánchez, később Iván 
Zamorano „vette el” azt a helyet, ami Luis Enriquének legjobban fekszik. Játszott belső középpályást balról, illetve jobbról segítve a támadásokat, így nem igazán ment neki a góllövés. A sikerek azonban így sem kerülték el, mivel 1992-ben ő is tagja volt a Barcelonában olimpiai bajnok spanyol válogatottnak. Vicente Miera szövetségi kapitány jobb oldali belső középpályásként játszatta, előtte Alfonso és Kiko voltak a csatárok. Úgy tűnt, itt mégiscsak képes a jó teljesítményre, Miera – aki hosszú ideig szerepelt a Real Madridban, majd a Sporting Gijónban vezetett le – egyenesen javasolta, hogy Luis Enriquét játszassák ezen a poszton.
Az olimpia nemcsak egy érmet, hanem komoly országos megbecsülést hozott számára. A minden fronton győzni készülő Real Madridnál Benito Floro edző nagy lehetőséget látott Luis Enriquében, ámde balszélsőként… Most éppen Butragueno és Zamorano voltak a csatárok. 1993-ban ő is kivette a részét a Real Madrid mindmáig utolsó Spanyol Kupa-győzelméből, bár pont a döntőn nem játszott.
Annak ellenére, hogy a sűrű edzőváltások közepette állandóan váltogatnia kellett a helyét a pályán, a teljesítményét mindig nagyra értékelték a sportlapok, csakúgy mint Javier Clemente, aki vitte is magával az egyesült államokbeli világbajnokságra. Alapembernek számított, Svájc ellen be is talált, a spanyolok ezen a világversenyen továbbjutottak a csoportból. Az olaszok ellen viszont nagyon indiszponált játékot mutattak. Ráadásul Puhl Sándor nem vette észre, amikor a mérkőzésen Tassotti lekönyökölte Luis Enriquét, az újságok pedig később a spanyol játékos fotójával voltak tele, amint a mérkőzés után bekötött orral ad interjút. 
A csapat szintén elvérzett ezen a napon. Nem boldogította őket az sem, hogy Tassottit ezután az eset után nyolc mérkőzésre eltiltották és soha többé nem szerepelt az olasz válogatottban… Egyébként a mai napig nem felejti el megemlíteni ezt az esetet a sajtó, a 2008-as EB-n Luis Enrique is arra kérte a spanyol csapatot, álljanak bosszút a ’94-es VB-ért.
Jorge Valdano idején stabil kezdőnek számított, méghozzá a Miera által javasolt helyen. Igaz, ebben Míchel súlyos sérülése is közrejátszott. Rendkívül jó teljesítményt nyújtott. Amaviscával párban jobbnál jobb labdákat osztogattak Zamoranónak. A szezon többek között egy 5-0-s győzelmet hozott az El Clásicón – Luis Enrique-góllal -, valamint bajnoki címet. 1995-öt írtunk ekkor. A Real Madrid először indulhatott úgy a legrangosabb európai kupában, hogy a sorozatot Bajnokok Ligája névvel illették. Érthetetlen módon azonban a Királyi Gárda meg sem közelítette előző évi jó formáját. A Bernabéu népe rendre kifütyülte a csapatot, Luis Enrique talán soha nem játszott ilyen szürkén azelőtt. Év közben utat mutattak Valdanónak és jött Arsenio Iglesias, a La Coruna-i mágus. A Real Madrid viszont úgy folytatta, ahogy az argentín trénerrel abbahagyta és még a nemzetközi kupás szereplést sem sikerült kivívni. Ilyen azóta sem fordult elő és azelőtt is csak egyszer.
Clemente továbbra is bízott benne, eleinte kezdőként küldte pályára az angliai EB-n. A házigazdák ellen azonban be se cserélte, a hispánok pedig büntetőkkel alulmaradtak és utazhattak haza. Ezen a nyáron Luis Enrique ötéves szerződése lejárt. Lorenzo Sanz nagy változtatásokat készült véghezvinni a keretben, és nem igazán igyekezett vele új szerződést kötni, annál inkább foglalkoztatta Roberto Carlos és Seedorf leigazolása. Madridban egyáltalán nem váltott ki nagy visszhangot, hogy Luis Enrique végül aláírt az FC Barcelonához, a Nou Camp közönsége persze kritikus hangokat hallatott az ősi ellenségtől érkező játékos kapcsán.
Barcelonában már várta őt gyerekkori barátja, Abelardo, nomeg Bobby Robson, aki kezdettől fogva bízott benne. Senki nem gondolta, hogy egy év alatt több gól szerez majd a bajnokságban, mint Madridban öt év alatt. Tizenhét találat mellett – Madridban csak tizennégy termett neki – a közönség is elfogadta, mert nemcsak a góllövésben, hanem a csapatjátékban is jeleskedett, harciassága imponált a kritikusoknak is. Van Gaal idején a középpályán szerepelt, ám az 1997/98-as idényben még egy góllal túl is szárnyalta előző évi teljesítményét. A franciaországi mundiálnak nagy reményekkel vágott neki a spanyol nemzeti tizenegy és ismét lógó orral tértek haza, még a csoportból sem jutottak tovább! A búcsú legalább szépre sikeredett, a bolgároknak az utolsó csoportmeccsen lőtt hatosból pedig Luis Enrique is kivette a részét.
Barcelonában bajnoki címeket, KEK-et, spanyol szuperkupát nyert, de az 1999/2000-es szezonnal megkezdődött a Barcelona nagy sikertelenségi szériája. A sok új játékos és Van Gaal sokszor megkérdőjelezhető döntései következtében többnyire a kispadot koptatta. Ráadásul amikor a holland mester kezdte belátni hibáját, és visszaadni neki a lehetőséget, közbejött egy súlyos sérülés, ami miatt az EB-t is ki kellett hagynia.
Érzékenyen érintette ez a spanyolokat, hiszen fix, megbízható pontja volt a Camacho-csapatnak. Egy ideig kapitánya volt a Blaugrana-nak. Utolsó világversenyén az ázsiai VB-n szerepelt utoljára a válogatottban, a többre hivatott legénység ritkán látott bírói csalás következtében kiesett a negyeddöntőben.
2004. augusztus 10-én jelentette be visszavonulását. Már nem érezte úgy, hogy képes lenne egy újabb idényen keresztül teljesíteni a saját maga által elvárt szintet. 2008 júniusában átvette Guradiolától a B csapat irányítását, ahogy ő mondta: „hazatért”. Tizenegy év után feljuttatta a Barcelona B-t a másodosztályba, ahol jelenleg is sikerrel szerepelnek. A közben eltelt időt többnyire pihenéssel és sportolással töltötte. Egy időre Ausztráliába költözött, ahol szenvedélyének, a szörfnek élt; minden évben elindult különböző maratoni versenyeken és általában célba is ért.
Elképzelhetetlen, hogy valaha is visszatérjen a Real Madridhoz. Egyéb módon azonban előbb-utóbb ismét megkerülhetetlen tényező lesz. Nemcsak ő maga tapasztalt, hanem át is tudja adni azt a fiataloknak. A Guardiola-nemzedék után valószínű, hogy a Luis Enrique-nemzedék fiait is az első osztályban fogjuk látni. Esetleg „Lucho”-t valamelyik élvonalbeli csapat kispadján…
Luis Enrique számokban
Teljes név: Luis Enrique Martínez García
Születési idő/hely: 1970. május 8./Gijón
Magasság: 180 cm
Posztja: középpályás, csatár
Klubjai játékosként:
– Sporting Gijón (1981–1988)
– La Brana (1984–1988, kölcsönben)
– Sporting Gijón B (1988–1990)
– Sporting Gijón (1989–1991)
– Real Madrid (1991–1996)
– FC Barcelona (1996–2004)
Klubjai edzőként:
– Barcelona B (2008- )
A válogatottban:
– spanyol U21 (1990–1991, 5 mérkőzés)
– spanyol olimpiai válogatott (1991–1992, 14 mérkőzés/3 gól)
– spanyol felnőttválogatott (1991–2002, 62 mérkőzés/12 gól)
Eredményei
– spanyol bajnok (1995: Real Madrid; 1998, 1999: FC Barcelona)
– Copa del Rey-győztes (1993: Real Madrid; 1997, 1998: FC Barcelona)
– Spanyol Szuperkupa-győztes (1993: Real Madrid; 1996: FC Barcelona)
– KEK-győztes (1997: FC Barcelona)
– Európai Szuperkupa-győztes (1997: FC Barcelona)
– olimpiai bajnok (1992)
– Copa Iberia-győztes (1994: Real Madrid)