Luka Jović után Marcelo is megírta saját történetét a The Players’ Tribune oldalán. Ajánlott mindenkinek, nem csak a madridistáknak. Félelem, boldogság, pánik, szeretet, család, meg nem adott tisztelet és győzelem. Íme Marcelo Vieira története(i).
Nem kaptam levegőt. Próbáltam nem pánikolni. Ez az öltözőben volt, közvetlenül a 2018-as Liverpool elleni BL-döntő előtt. Úgy éreztem, hogy valami beragadt a mellkasomba. Az a hatalmas nyomás. Ismered ezt az érzést? Nem az idegességről beszélek. Az idegesség normális a futballban. Ez valami más volt.
„Én mondom neked, testvér, úgy éreztem, hogy megfulladok.”
Minden már a döntő előtti estén kezdődött. Nem tudtam enni. Nem tudtam aludni. Csak a mérkőzésre gondoltam. Valójában vicces volt, mert a feleségem, Clarice nagyon dühös volt rám amiért régebben rágtam a körmöm. Ő szokatott le róla, de mikor a döntő reggelén felébredtem: a körmeim sehol.
Kis idegességek normálisak a futballban. Nem érdekel, hogy ki vagy, de ha nem vagy ideges egy döntő előtt, nem vagy igazi ember. Nem érdekel, ki vagy. Csak arra törekedsz, hogy ne szard össze a nadrágod. Ez az igazság, testvér!
Számomra a Liverpool elleni nyomás volt a legnagyobb. Talán az emberek azt gondolják, hogy ez furcsa. Már kétszer megnyertük ezt a trófeát egymás után. A madridistákon kívül mindenki azt akarta, hogy a Liverpool nyerjen. De akkor mi a probléma?
Nos, ha van esélyed történelmet írni, akkor ezt a súlyt érzed. De valamilyen oknál fogva akkor nagyon éreztem. Soha nem volt még ilyen erős nyugtalanságom előtte, tehát nem tudtam, hogy mi történik. Arra gondoltam, hogy orvoshoz kell mennem, de féltem, hogy nem enged majd játszani.
Játszanom kellett, ez 100%.
Bizonyítanom kellett valamit magamnak.
A döntő előtt néhány nappal egy volt Real-játékos mondott valamit rólam a tévében, ami megragadt a fejemben. Megkérdezték tőle, hogy mit gondol a döntőről, és ő azt felelte: „Úgy gondolom, hogy Marcelónak vennie kell egy Mohamed Salah-posztert, ki kell raknia a falára és imádkoznia kell hozzá minden este..”
12 év, és 3 BL-trófea után ilyen szinten tiszteletlen volt velem a tévében. Ennek a mondatnak az a volt a lényege, hogy letaglózzak, de nagyon sok motivációt adott.
Szerettem volna történelmet írni. Azt akartam, hogy brazílai kisgyerekek úgy nézzenek rám, mint Roberto Carlosra. Azt akartam, hogy növesszék meg a hajukat Marcelo miatt, érted?
Szóval az öltözőben ültem, nem kaptam levegőt, és azon gondolkodtam, hogy: „hány gyerek van a világon, akik fociznak? Hányan álmodnak arról, hogy BL-döntőben játszhassanak? Milliók, milliók, milliók. Nyugodj meg. Fűzd be a csukádat, tesó.
Tudtam, hogy ha eljutok a pályára, akkor rendben leszek. Semmi rossz nem történhet a futballpályán. Felnőhetsz káoszban, lehet őrület az életed, de ha nálad van a labda, akkor nem gondolkodsz. Minden csendes, békés.
Amikor végre a fűre léptem, még mindig nehezen kaptam levegőt, és azt gondoltam: „ha ma este itt meg kell halnom, bassza meg, meghalok.”
Talán ez őrülten hangzik néhány ember számára, de meg kell értenetek, hogy mit jelentett ez a pillanat számomra. Amikor felnőttem…. Real Madrid? Bajnokok Ligája? Bullshit! Tündérmese! Nem volt igazi! Beckham, Zidane, Roberto Carlos – ezek a srácok tényleg olyanok voltak, mint Batman. Nem találkozhatták velük a való életben. Nem rázhatod meg egy képregényhős kezét, érted miről beszélek?
Ezek a srácok a levegőben járnak. Lebegnek a fű felett.
És semmi sem változott. A gyerekeknek ez most ugyanolyan.
Ez egy igaz történet: Van egy srác, aki kertészként dolgozik a madridi házamban. Egyik nap átjött hozzám Roberto Carlos, együtt lógtunk, amikor a srác megérkezett.
Teljesen lefagyott. Szobor lett.
Mondom neki: „Ő itt Roberto Carlos.”
A srác bámult rá, és: „Nem! Nem ő! Ez nem lehet ő!”
Roberto azt mondta: „Én vagyok!”
Ember, a srácok meg kellett érintenie Roberto fejét, hogy elhiggye, hogy valójában ő Roberto Carlos.
Végül azt mondta: „Roberto, te vagy az!”
Ezt jelenti számunkra az a pillanat. Ez más.
Komolyan, mikor az első Bajnokok Ligája meccsemet játszottam a Real Madridban, hallottam a BL-himnuszt, és azt mondtam magamnak: „Hű, tesó, ez olyan mint a videojátékban! A kamera közeleg, nem mosolyoghatsz!”
Ez volt az én valóságom, érted?
Figyelj, néhány évvel ezelőtt visszamentem Brazíliába, hogy meglátogassam a családomat és magammal vittem egy BL-döntős labdát egy barátom amatőr meccsére. A barátaim játszottak vele, mire én azt mondtam: „Ez az igazi döntős labda, tudod?”
Minden megfagyott.
Úgy nézték azt a labdát, mintha egy kődarab lenne a holdból.
Azt mondták: „Bullshit!!”
Ezek a felnőtt emberek olyanok voltak, mint a kisgyerekek. Nem igazán hitték el, hogy ez egy igazi döntős labda. Meg sem akarták érinteni, mintha drágakő lenne. Minha szent lenne.
Érted már? A kis Marcelinhónak lehetősége volt egymás után három BL-t nyerni? Ugyan! Ez nyomás, nyomás, nyomás. A csontjaimban éreztem, testvér. Nem félek kimondani az igazat.
Amikor a Liverpool elleni meccsen melegítettünk befelé, még mindig nem tudtam megnyugodni. De aztán sorba álltunk a kezdőrúgáshoz, láttam a pálya közepén a labdát a sok fény alatt, és minden megváltozott.
Láttam a szent focit. A kődarabot a holdról.
A súly legördült a mellkasomból. Megbékéltem.
Nem volt semmi más, csak a labda.
Nem tudok sokat mondani a meccsről, de két dologra élénken emlékszem.
Kb. 20 perccel a meccs vége előtt, amikor 2-1 volt az eredmény és egy szöglet következett, azt mondtam magamnak: „Salah-poszter a falamon, ugye? Köszönöm testvér. Köszönöm a motivációt.”
Aztán kb. 10 perccel a vége előtt, 3-1 volt az állás, és akkor leesett, hogy ismét bajnokok leszünk.
A labda kiment a pályáról, bedobás következett, volt egy pillanatom gondolkodni, és….
Testvér, ez igaz: Sírni kezdtem. Zokogtam, a pályán. Korábban soha nem történt ilyen velem.
Meccs után? Igen.
Trófeával a kezemben? Igen.
De meccs közben soha.
Alig 10 másodperc telt el, a labda visszatért, én pedig azt gondoltam magamnak: „Bazdmeg, fognom kell az emberemet!”
Visszatértem a valóságba, és játszottam tovább, mint egy kisgyerek.
Sportolóként a mi felelősségünk, hogy példaképpé válljunk. De nem vagyunk szuperhősök. Ezért mondom el neked, hogy mi történt velem. Ez a való élet. Emberek vagyunk mi is. Vérzünk, aggódunk, mint bárki más.
Öt év alatt négy BL-trófea, és minden egyes alkalommal brutális volt. Mosolyogni látsz minket a trófeával, de nem látsz mindent, ami ehhez a történethez tartozik.
Amikor a döntőkre gondolok, egy gyönyörű film pereg le előttem. De a képek visszafelé haladnak – a sztori végétől, az elejéig.
A 2017-es Juventus elleni döntő, a film pörög: A srácok az asztal köré ülnek a meccs előtti ebéden – én, Casemiro, Danilo és Cristiano. Teljes csend. Senki nem mondott semmit. Mindenki csak az ételeket bámulta. Hallod, ahogy a gyomuk furcsa hangokat adnak ki, érted? De senki nem szól semmit. Nagyon feszült pillanat.
Végül Cristiano azt mondja: „Kérdés, srácok.”
Mondjuk neki: „Igen, testvér?”
Cristiano: „Csak én érzem ezt a nyomást a gyomromban?”
És mindenki egyszerre: „Én is, testvér! Én is!”
Senki nem akarta beismerni. De ha ez a srác érzi, akkor mindannyian bevallhatjuk, érted? Cristiano jéghideg. Egy gép. És még ő is be tud szarni!
Megszűnt a feszültség. Csak ő volt erre képes.
Szóltunk a pincérnek: „Testvér, kérlek hozz nekünk szénszavas vizet! Kell valami, amivel letudjuk tolni ezt a kaját!”
Mindenki nevetett.
Amikor felkeltünk, és elindultunk a stadionba, Cristiano pontosan elmondta nekünk, hogy mi fog történni a meccsen. Azt mondta: „A kezdetben nehéz lesz, de a második félidőben nyugodtan nyerünk.”
Soha nem fogom elfelejteni ezt. Megjósolta.
Aztán azt mondta: „Ezt jegyezd meg, ember. Jól jegyezd meg!”
Megjegyeztünk, ember.
Itt van a fejemben az arca, amikor ezt mondta. Örökre bennem maradt.
Ez olyan szép. Ezeket a történeteket el kell mesélnem az unokáimnak.
És őszintén szólva, 30 év múlva, mikor azt mondom majd nekik, hogy ugyanazon a fűvön játszottam, mint Cristiano vagy Messi, akkor valószínűleg ezt fogják mondani: „Nagypapa, azt mondod, hogy 50 gólt szereztek egy szezonban? Hazudsz. Szenilis vagy. El kell vinnünk a nagypapát orvoshoz.”
A 2016-os, Atlético Madrid elleni döntő, a film pörög: Griezmann fut a szélen, én pedig fogom. A labda kimegy a pályáról, én meg egy pillanatra meghallok egy síró hangot a lelátóról.
Általában nem hallasz semmit a meccs közben. Nem látod a rajongókat. Semmi másra nem gondolsz, csak a munkádra. Emiatt nem érzel szorongást. Szabad vagy. De ezen a meccsen a játékosok családjai ott ültek a kispadnál, nagyon közel a pályához.
Hirtelen meghallottam ezt a vékony hangot a távolból, ami annyira tiszta volt:
„Gyerünk, Apa, gyerünk! Hajrá Apa!”
A fiam volt, Enzo.
Abban a pillanatban görcsöltem, de a hangja hatalmas erőt adott nekem.
Amikor büntetőkre került sor, tisztán látom a képeket a fejemben: Lucas Vázquez megfogta a labdát, és az ujján forgatta, mintha a parkban játszanánk. Ez a csendes srác elég tökösen csinálta. Emlékszem, arra gondoltam: „Ez a kis kölyök! Ha nem szerez gólt, megverjük!”
Aztán láttam, hogy nagyon nyugodtan belövi a tizenegyest.
Látom, ahogy mindannyian szorosan öleljük egymást, és várjuk az Atlético büntetőjét. Casemiro térden állva imádkozott, Pepe sír, mint egy kisgyerek.
Ekkor ezt mondtam Cristianónak: „Juanfran hibázni fog, és te nyered meg nekünk, testvér.”
Látom, ahogy Juanfran hibázik, és Cristiano megnyeri nekünk.
Látom magam, ahogy 20 km/h-val futok a családomhoz, hogy megöleljem a feleségemet, és a fiaimat.
Teljesen megőrűltem a boldogságtól.
A 2014-es, Atlético Madrid elleni döntő, a film pörög: A padon ülök, nagyon dühös vagyok, hogy nem vagyok kezdő. De továbbra is azt a mondatot ismétlem magamban, amit a nagyapám mondott. Hatalmas karakter volt, világhírű volt beszédeiről. Mielőtt pályára lépett, azt mondta a barátainak: „Mindenemet ott fogom hagyni a pályán. Ott hagyom a szakállam, a hajamat és a bajszomat is.”
A második félidőben elkezdtem melegíteni, még az előtt, hogy az edzők kérték volna. Fogtam a mellényem, és azt mondtam: „Bassza meg.” Ezt ismételgettem: „Ha pályára lépek, minden ott hagyok. A hajamat, a szakállam és a bajszomat is.”
Végül az edző megfordul, és azt mondja nekem, hogy melegítsek. De én már készen állok. Gőzölögnek a füleim! Füstölök, testvér!
A mai napig nem tudom megmondani, hogy rosszul vagy jól játszottam-e, amikor végre pályára léptem. Csak azt tudom, hogy mindent ott hagytam a füvön – a dühömet, az akaratomat, még a kávét is, amit a mérkőzés előtt ittam.
Tudom, hogy erről a meccsről mindenkinek a 92:48 maradt meg.
A fejes.
Sergio Ramos.
A Vezetőnk.
Meghaltunk, görcsöltünk és legyőzettünk. És Sergio életre keltett minket.
De nem ez a film játszódik le a fejemben.
A film, ami a fejemben van: miután nyerünk, az az öltözőben van. Az egyik szertárosunkkal, Manolínnal beszélgetek. Azt mondja nekem: „Marcelo, a 90. percben ott voltunk a folyosón, és láttuk az Atlético szertárosát. Már hozták kifelé a „Campeones!” pólókat, és a pezsgőt is.
Nevetett, és sírt örömében.
Azt mondtam neki: „Most már boldogan halhatok meg.”
Ez az a kép, amit soha nem fogok elfelejteni.
A trófeák a vitrinbe kerülnek, az emlékek viszont a szívünkben maradnak.
Öt év alatt négy BL-trófea, és minden egyes alkalommal brutális volt. Nem látod a nyomást, csak az eredményeket.
A Real Madridban nincs olyan, hogy „Áh, majd holnap!”
Nem testvér, ma.
A tavalyi szezon kudarc volt. Tudjuk ezt. Nem nyertünk semmit. Nulla. Szörnyű élmén volt. De emelt fővel állk itt, mert ez ismét éhessé tett minket. Olyan szenvedélyt érzek, amit kisgyerekként éreztem.
Tudod, amikor 18 éves koromban felszálltam egy repülőre, ami Spanyolországba hozott, akkor nem tudtam, hogy valódi szerződést fogok aláírni. Arra gondoltam, hogy a Real Madrid azért hoz ide, hogy megnézzenek és talán orvosi vizsgálatokat végezzenek rajtam. A jövendőbeli feleségemmel, nagyapámmal és a legjobb barátommal érkeztem ide. Négyen jöttünk, és egy GPS. Ez minden, ami volt. Az egyetlen ember, aki tudta Brazíliában, hogy hová megyek: Édesapám volt.
Nem akartunk senkiben reményeket kelteni.
A Real Madrid egy tündérmese, emlékszel még?
Nem szállsz fel egy repülőre úgy, hogy azt mondod a családodnak: „Ó, igen, megyek a Real Madridba játszani, később találkozunk!”
Ez bullshit. Álmodozol, testvér!
Emlékszem, hogy az orvosi vizsgálatok után a Real Madrid irodájában ültem, és az egyik edző azt mondta: „Nos, Marcelo, holnap öltönyt kell vásárolnia, és nyakkendőt.”
Én mondtam neki – tényleg, esküszöm, hogy így volt – „Hé, testvér, öltöny és nyakkendő? Minek?”
Mire ő: „Mi az, hogy mire? A bemutatásodra. A Bernabéuban, fiam.”
Haaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.
Amikor előttem volt a szerződés, olyan gyorsan aláírtam a nevemet.
Bam.. Marcelo Vieira da Silva Júnior.
A vérembe is bele írtam volna, testvér.
Emlékszem, hogy ötéves szerződést kötöttem, és azt tűztem ki célként, hogy tíz évig itt leszek.
Nos, már 13 év telt el, és a kis Marcelinho még mindig itt van.
Sajnálom azokat, akik kételkednek bennem, de nem megyek sehová. Számomra az, hogy a leghosszabb ideig a Real Madridban játszó külföldi játékos lehetek, több, mint megtiszteltetés. Ez egy mese. Nonszensz. Őrület.
Remélem miután elolvastad ezt, megérted, hogy mit jelent számomra.
Meg kell értened, hogy honnan jöttem, testvér.
Az utolsó film, ami a fejemben pörög: nyolc éves vagyok. Nincs pénzünk. A családom nem engedheti meg magának, hogy minden nap focizni vigyen engem, hisz nincs pénz benzinre. Úgyhogy a nagyapám olyan áldozatot hoz, ami megváltoztatja az életem. Eladja a régi Volkswagen Variantját, és a pénzt buszbérletre költi. Minden egyes nap busszal vitt engem edzésre.
Minden nap, a zsúfolt 410-esen, forróságban, egymás mellett – egész Rión át.
Minden nap, függetlenül attól, hogy hogyan játszottam, ezt mondta nekem: „Te vagy a legjobb. Te vagy Marcelinho! Egy nap a brazil válogatottban fogsz játszani. Egy nap látni foglak a Maracanãban.”
Ez a kép 25 év elteltével is 4K-s felbonású bennem. Még mindig érzem a busz belsejének szagát.
A nagyapám az egész életét adta az álmomért. A barátai mindig azzal szokták ugratni, hogy megőrűlt, és ő erre mindig az egyik világhírű mondatával válaszolt. Kihúzta a pénztárcáját a zsebéből, és ezt mondta: „A pokolba! Nézzetek rám! Nincs egy fillérem sem, de k**vára boldog vagyok.”
Hitt bennem. Társak voltunk.
Ezért törtem ki könnyekben a Liverpool elleni meccsen, amikor a labda kiment a pályáról.
Minden visszajött.
A fejemben pörgött a film.
Figyelj. Nem tudom, hogy hány idényem van még a Real Madridban. De megígérem, hogy mindent ott hagyok a pályán ebben a szezonban.
Ahogy a nagyapám mondta: a hajam, a szakállam, és a bajszom.
Oly sok történet van a színfalak mögött, az emberek nem tudják. Szeretném megosztani ezeket a történeteket, hogy megértsék, miért küzdünk, miért nevetünk és milyen messziről jöttünk. Sok történetem van még. De erre még várnod kell egy kicsit. Hamarosan, testvér. Hamarosan.
De most egy utolsó üzenetet szeretnék küldeni azoknak, akik kételkednek bennünk.
A Real Madrid visszatér.
Ezt felírhatjátok egy poszterre.
Ragasszátok ki a falatokra.
Imádkozzatok hozzá minden este.
Visszatérünk.
forrás: theplayerstribune.com