Hola, Madrid! – Luka Jović története
Friss igazolásunk, Luka Jović a The Players’ Tribune felkérésére mesélte el életútját: hogyan vált egy támadó szellemű játékossá, és hogyan jutott el a világ legnagyobb klubjába.
Néha úgy érzem, ez egy velem született dolog.
Ebben az életben mindenkinek van egy tehetsége. Az enyém a góllövés, úgy gondolom.
Nem tudom pontosan, hogyan váltam csatárrá, de amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is a góllövés megszállotja voltam.
Amikor gyerek voltam, volt két kazettám amin a Világbajnokságok-góljai voltak, egészen 2006-ig. Mind fel volt véve, azt hiszem. Emlékszem, a kameruni Roger Milla a ’90-es VB-ről lenyűgözött engem. Meg persze Ronaldo. Az ‘igazi’, R9 Ronaldo.
Megszállotja voltam neki, ámulatba ejtett az, ahogy cselezett. Ahogyan lépésről lépésre végrehajtotta a mozdulatokat és átvitte a kapuson is a labdát. Emlékszem, hihetetlenül gyors volt és varázslatosan trükkjei voltak. Sokat gyakoroltam én is őket otthon. Olyan könnyedén játszott, mintha csak az energiája egyharmadát használta volna fel. Még így is elképesztő volt. A magabiztosság és a stílus, amit képviselt nyomot hagyott rajtam.
Az edzőim láthatták bennem, hogy ösztönösen a góllövésre törekedtem, mert az első lépésektől fogva csatárként játszattak. Apukám segítségével az FK Omladinac csapatához igazoltam. Loznicában, Szerbiában volt ez az egyesület és tisztám emlékszem, hogy minden kék volt. Még a pálya körüli kerítés és a hotel is kék színűek voltak. Félelemben voltam ettől.
Ha most látnál egy fotót a régi pályáról, nevetnél, milyen kicsi. Én viszont először ott tapasztaltam meg, milyen egy rendes focipálya. Minden játékos számára ismerős lehet az az érzés, mikor először lépett pályára. Még ha nagyon régen történt, akkor is.
Amikor kicsi voltam, úgy gondoltam, hogy minden focipályát kék dolgok vesznek körül. Aztán játékosmegfigyelők jöttek a Red Star Belgrádtól és rá kellett jöjjek, hogy a futballban vannak más színek is, mint a kék. 8 éves voltam és ötletem sem volt, milyen más helyek vannak, ahol lehet focizni.
Egy Batar nevű településen nőttem fel. Valószínűleg nem hallottál még róla, semmi baj. Ez egy nagyon kis falu, mindössze 105 ház található benne. Számomra viszont különleges hely. Emlékszem, egyszer egy batari ember mondta: “Ez a falu sokkal szebb, mint Párizs.”
Én is így vélem, azóta is. Közel mindenki a mezőgazdaságban dolgozik. Ha pedig megkérdezel valakit, hogy miben hisz, akkor ezt fogja mondani: “A kemény munkában és a nagy álmokban.”
Ott mindenki félre teszi a pénzt, hogy a gyermekei főiskolára mehessenek vagy egy nagyobb városba költözhessenek dolgozni.
Velem is így volt. A szüleim keményen dolgoztak, hogy segítsenek megtalálni a helyes utat számomra.
Mialatt felnőttem, az apukám egy szupermarketben dolgozott. Ha viszont nehéz évünk volt, hitelt kellett felvenniük, hogy továbbra is tudjak edzésekre járni. A nagybátyám Oroszországban dolgozott, de ha meghallotta, hogy nélkülözünk, küldött nekünk új csukát, nadrágot, melegítőt és persze pénzt is.
A szerb családok tipikusan ilyenek, úgy gondolom. Nagyon közeli kapcsolatokat ápolnak, hisz szükség van rá.
Nem szoktam róla sokat beszélni, de 9 vagy 10 éves lehettem, amikor a nővérem nagyon beteg lett. Ez volt az a pillanat, ami megváltoztatta az egész addigi életünket.
Az orvosok megállapították, hogy leukémiás. Hosszú ideig volt kórházban, de többször hazajárt ez idő altt. Édesanyámnak abba kellett hagyni a szupermarket vezetését, hogy gondját viselje.
Szétvált a családunk, egy teljes évre. Én apukámmal és a nagypapámmal éltem és Belgrádba jártam edzésekre. Édesanyám a nővéremmel maradt.
Nagyon nehéz idők voltak. Az az érzés maradt meg bennem legjobban, amikor mentem haza Batarba a fővárosból meccs után. Egyik nap viszont, amikor apukám vitt haza megálltunk felvenni a nagybátyámat és az unokatestvéremet. Először nem tudtam, mi fog történni, de utána rájöttem, hogy nagy ünneplés lesz.
Amikor hazaértünk, a nővérem ott ült egy papírcsákóval a fején, mintha a szülinapja lett volna. Azt mondták, kigyógyult. Csodálatos érzés volt tudni, hogy minden rendben lesz vele, mert korábban sokat aggódtunk miatta. Féltünk, hogy mi fog történni vele.
Amikor legyőzte a betegséget, valósággal felpezsdültem. Tűz gyulladt meg bennem, mert láttam, hogy sikerrel járt. Azóta én is győztes akarok lenni, mint ő.
Az volt az álmom nekem is, mint minden gyereknek Batarban: A Red Star Belgrádban játszani és gólt szerezni a Partizan ellen a belgrádi derbin. Aki nem szerb, nem értheti ezt. A Red Star más, mint a többi csapat. Hogy miben, azt pontosan nem tudom megfogalmazni.
Talán ismered a klubot a játékoskijárója miatt, nem? Amikor az emberek a stadionhoz jönnek akkor olyannak találják, mint egy… szellemjárta helyet. A fal tele van graffitivel, ami nagyon sötét színű. Mások talán félelmetesnek találják, de én nem. Számomra ez teljesen normális.
Sokszor jártam végig a kijárót, mikor 8-9 éves voltam. A fiatal gyerekeket kísérték ki a játékosok itt is. Amikor kiléptem, egyből érezni kezdtem a rendkívüli atmoszférát. El sem hittem, hogy ott vagyok. Fel sem fogtam, mi történik.
A Red Starnál minden a győzelemről szólt. Ha nem nyertünk, az egy hatalmas kudarc volt.
Van itt egy sztori néhány évvel ezelőttről:
A klub küszködött, mert anyagi problémai voltak. Néhány játékos levelet írt a szurkolóknak, ami az újságban meg is jelent.
„Nézzétek, nehéz időszak ez. A klub még azt sem engedheti meg magának, hogy sampont rakjanak a zuhanyzóba.”
Másnap a szurkolók megkeresték a játékosok kocsijait és samponokat raktak az ülésekre. Látod, mire utaltam? Ez már több, mint egy futball klub. Ha ilyen környezetben nősz fel, mindig magabiztos leszel és nem félsz semmitől.
Amikor 16 éves lettem, debütáltam az első számú csapatban, az FK Vojvodina volt az ellenfél.
Itt egy újabb történet:
Novi Sadban voltam egy hotelben a meccs előtti éjszakán. Az ifi csapatban nem volt kijárási tilalom, tehát ha a csapattrásaimmal megéheztünk akkor kimentünk és vettünk kaját a boltban. Ez történt aznap is, de amikor visszajöttünk, az edző a bárban ült és iszogatott. Amikor meglátott minket, megdöbbent fejet vágott. Nem értettük, miért.
“Tudjátok, mennyi az idő?” – kérdezte idegesen.
Ránéztünk az órára, fél 12 volt.
“Legkésőbb 11-kor ágyban kellett volna legyetek!” – kiabálta.
Nem tudtam. Csak 16 éves voltam. Nagyon dühös volt aznap éjszaka, de mikor másnap pályára léptem, tele voltam magabiztossággal a történtek ellenére is. Kiléptem a pályára és előjött a góllövési hajlamom. Azt hiszem, ez a legjobb tulajdonságom. Nem számít, mi történik: ha azt mondja valaki, hogy lőjjem kapuba a labdát, akkor teljes koncentrációmmal azon leszek.
Lőttem is gólt másnap. Gólörömnél ránéztem a szurkolókra és elképesztő érzés volt. A Red Star olyan volt, mint egy családtag. Mindig ott akartam játszani és ha jött értem ajánlat máshonnan, visszautasítottam.
Amikor a Benfica keresett meg 2016-ban, akkor is maradni akartam. Elmondtam anyukámnak is, de ő ezt felelte: „Szívem. Tudom, hogy a Red Start mindennél jobban szereted, de gondolkodj el egy kicsit. Az első számú tényezőnek saját magadnak kell lenned.”
Ez mindent elmond az akkori helyzetemről. Az anyukám azért aggódott, mert a klubot jobban szerettem, mint őt.
Végül úgy döntöttem, hogy előrelépek egyet pályafutásomban és a Benficához igazoltam. Túl gyorsan történt minden, úgy vélem. A családom volt mindenem, a saját világom. Nem akartam elhagyni őket.
18 évesen elkerültem egy helyre, ami 3000 km-re van az otthonomtól és nem beszéltem a nyelvet sem.
Ez már nem a futballról szólt. Hanem magáról az életről, ami nem volt épp egyszerű.
Amikor megérkeztem Lisszabonba, már is honvágyam volt és legszívesebben leültem volna sírni. Pályafutásom egyik legrosszabb szakasza volt, mert nagyon magányosnak éreztem magam.
Szerencsére minden megváltozott, mikor a Frankfurtba szerződtem.
Mindig is szeretni fogom az Eintrachtot, mert ott nem minden a pénzköltésről és a drága játékosokról szólt. Inkább arról, hogy szokjunk össze mi, játékosok és legyünk együtt a szurkolókkal. Ismét élvezni kezdtem a futballt ott.
Mikor megnyertük a Német-kupát 2018-ban, az atmoszféra a stadionban és a városban bámulatos volt.
Frakfurt hasonlított a Red Starhoz. Sok jó barátot szereztem ott, akikkel minden bizonnyal életünk végéig tartani fogjuk a kapcsolatot.
Egyedül a Chelsea elleni EL-elődöntőt bánom. Ez volt az egyik olyan alkalom életemben, amikor megállíthatatlanul sírtam hosszú időn át. És ez nem a tizenegyespárbaj után kezdődött, amit elbuktunk. Hanem akkor, mikor sétáltunk le a pályáról. Láttuk és hallottuk, hogy a szurkolóink könnyes szemekkel éneklik az indulónkat annak ellenére, hogy kiestünk.
Ez egy új tapasztalat volt számomra. Olyan szurkolókért játszani, akik akkor is támogatnak, ha kikapsz. Ritka az ilyen a világ futballjában. Szomorú is voltam, mikor elhagytam a Frankfurtot, mert a klub egy pozitív változás volt a karrieremben.
Amiért Németországban, magas szinten játszottam, lehetőségem volt a válogatottban is szerepet kapni 2018-ban. El sem tudom mondani, milyen érzés volt.
Tisztán emlékszek a Brazília elleni meccsre. Marko Grujiccsal, a Hertha játékosával melegítettünk be éppen, amikor hirtelen úgy éreztük, mindjárt fel fogunk robbanni a stadionban. Mikor visszamentünk az öltözőbe, ömlött belőlünk az izzadság.
Az egész meccsen nem éreztünk semmit. Mintha le lettünk volna dermedve. Meccs után végre kirajzolódott a teljes kép a történtekről – mindenről, amit tettünk és elértünk.
Hihetetlen volt számomra, hogy egy kis szerb faluban nőttem fel, kiskoromban Ronaldóról néztem kazettákat – most pedig Brazília ellen játszhattam.
Túl gyorsan történt minden az útóbbi időben. Néhány éve még csak álmodoztam arról, hogy a Red Starban fogok egyszer játszani. Aztán elődöntőig jutottam az Európa Ligában, játszottam a Világbajnokságon, most pedig itt vagyok a Real Madridnál. Hihetetlen.
Egy csatár számára az a legfontosabb, hogy legyen önbizalma. Én sosem kételkedtem az értékemben, a képességeimben. Úgy érzem, van egy bizonyos minőségem, kvalitásom amivel születtem.
Vicces, amikor legutóbb válogatott meccsem volt, Stefan Mitrovic odaszólt hozzám: “Ember, ha olyan képességeim lennének, mint neked… hatalmas dolgokat hajtanék végre.”
Pont ez az, ami számomra fontos. Hogy lennék sikeres magabiztosság nélkül? Ezen a pozíción a legfontosabb dolog nem a kezdet, hanem a véglet.
Velem is így van. Egy kis szerb faluból indultam, ahol 105 ház van. Egy helyről, amiről senki sem hallott korábban. És most mi következik? Mit fogok elérni? Mi lesz a végkimenetel? Nem tudom. Álmaim viszont továbbra is vannak.
Nagyon izgatott vagyok, hogy a Real Madridnál lehetek. Mégegyszer köszönök mindent a Frankfurtnak és a szurkolóknak, hogy otthonul szolgáltak két éven keresztül.
Danke.
forrás: theplayerstribune.com
